Mit jelentenek ma a sírkövek? S hogyan alakult ki az a szokásrend, a tradíciókon keresztül, ami idáig vitt.
Az ember élete, az emberi szellemnek és az emlékezetnek köszönhetően sohasem ér véget az egyén halálával. Attól függetlenül, hogy ki hogyan gondol az ember halála utáni világra, az emlékezés, a közvetlen utódoké, ismerősöké. Ők azok, akik emléket állítanak a hallottaiknak. Az emlékállítás formái, az emlékezet egyfajta megőrzése, emiatt minidig az utódokra hárul.
Milyen tradíciói vannak az emlékállításnak?
Az ember mindig közel akarta tudni magához azokat, akik már eltávoztak az életből. A halottainkat, akikkel az életben nagyon hosszú idő és megannyi közös élményen keresztül alakult ki szoros kapcsolat, hogyan is tudnánk könnyen elengedni.
Az élők világából való távozáshoz számtalan ősi rítus kötődik. A keresztény világ felől nézve ezek, akár még ma is pogánynak minősülhetnek. A kedvenc tárgyak halott mellé helyezése, hogy vele legyenek a túlvilágon is, teljesen természetes volt évezredeken keresztül Azonban ma ez azok számára is furcsának tűnhet, akik hisznek a túlvilági életben.
Vannak térségek, szerte a világban, ahol még ma is, közvetlenül a temetés után vagy a halottak napján, az elhunyt kedvenc ételeit viszik ki a sírjára. Ezzel kedveskednek neki, hogy visszatérve e világba, újból földi erővel töltekezhessék, ami segíti őt a másvilágon. Az pedig szokványosnak tűnik, a tárgyakhoz képest, pedig ugyanarról a tőről fakad a gondolat, hogy a sírt később a halott legkedvesebb virágaival díszítik fel.
Sírkövek, fejfák
Az emlékállítás fontos eleme a fejfa, a sírkő, ami a sírhelyet jelöli. Ezt azonban megelőzi a sírhely előkészítése. A sírhely megásása tájolást is jelentett. Az ősi magyar sírokat ezért mindig azonos irányok szerint ásták meg. A honfoglalók a halottjaikat mindig kelet-nyugati irányba földelték el.
A sírhelyet, pedig fejfával, kopjafával díszítették. Kezdetben csak a sírfelirat kerül rá, esetleg belévésett életfával fölötte. A fejfák célja, hogy ebből a látogató vagy a vándor megismerhette az eltávozott életkorát, nemét, társadalmi rangját. Nagyon fontos volt ugyanis, hogy az ember sohasem feledkezhet meg őseiről, gyökereiről, mind arról, amit tőlük kapott.
Nem véletlenül tartották úgy és gondoljuk így ma is, ahogy halottainkat tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is. Akik az elődöket nem tisztelik, azok vajon hogyan lennének képesek a jelenben bárki tiszteletére, megbecsülésére. Az emlékállítás, így egyaránt jelentett meghatározó üzenetet a holtak és élők világa felé is.
Egység és harmónia a különböző világok között
Ez az egység nem csak a világok között, hanem a teremtett környezetben is megnyilvánult. Az ember természetes környezetét, az élővilág, a természet jelentette, annak változatos tájaival együtt. Őseink számára emiatt megnyugtatónak csak az számított, ha a holttest ismét egyesül a természettel, az anyafölddel. Ehhez a temetkezésre ligetes, fás helyeket, erdőket választottak.
A folyóvizeket és ártereket is szerették, ahol a halott teste még inkább egybeolvadhat a természettel. Nem véletlen a hun király Attila legendája sem, akit a folyó két ágának találkozásánál temettek el a monda szerint.
A fejfák, kopjafák is mivel fából készültek idővel így beleolvadtak a természetbe. A természetes anyagok használatának éppen az volt a lényege, hogy a halottal együtt feloldódjanak a világban, ami az élőké, az utódoké. Talán a természetnek ez a tisztelete jó lenne, ha nem veszne ki sohasem.
Ezek a szokások alapvetően a kereszténység felvételével változtak meg. Később ennek a hitvilágnak megfelelően a földbe temetés is tökéletesen megfelelt, az erre a célra kialakított temetőkben. Ez összhangban volt a vallás egyik alap tanításának a „porból lettünk, porrá leszünk” elvével.
A templomok szakrális szerepüknek megfelelve általában magaslaton, a települések kiemelkedő pontjaira épültek, hisz ezek voltak az adott térben legközelebb az éghez. A katedrálisok, a templomépítések korában vette át a természetes anyagok közül a vezető szerepet a kő. Ezek az épületek, ugyanis az átlagosnál nagyobbak, magasabbak voltak, így szükségük volt biztos talajra.
Kőfaragási típusok
Ezzel párhuzamosan jelentek meg a fejfák helyett a sírkövek, amik inkább az örökkévalóságra utaltak szemben a természetben való feloldódással.
Ugyanakkor megmutatta a felekezeti különbséget maga a sír is. A különböző típusú vallások, bár mindenütt elterjedt a kő, más-más típusú faragásokat, geometriai alakzatokat használtak.
Sőt a kőből az egészen egyszerű, hasonló fejkövektől, a szobrokon át, egészen a családi kriptákig egyre szélesebb köre lett a felhasználásnak. Az igazi kőfaragó ezek mindegyikére tökéletese megoldásokat kínál. A tradíció ugyanis ebben a mesterségben, a kőfaragásban őrizte meg leginkább a sírkő készítés, az emlékezetállítás tradicionális formáit. Csakis egy Kőfaragó Mester hozza létre azokat a sírköveket, amelyek megfelelnek a szakralitás és esztétikum elvárásainak, ami mindig is jellemezte idehaza a megemlékezést a halottakról.